Megpróbálom leírni azt, amit már magam sem hiszek el. Leírom és talán kiadom magamból azt az erős, megfoghatatlan ürességet, ami kíséri az életem minden egyes napját lassan egy fél éve.
Nem tudom igazán hol kezdődött, és nem tudom igazán mi volt a kiinduló pontja annak az útnak aminek most már csak a végét látom, úgy isten igazából. És a vég az, amit nem akarok, de a lelkem, vagy fogalmam sincs hogy mim, már vár: a halál. Mostanság rengetegszer úgy ébredek fel, hogy azt kívánom magamban bárcsak vége lenne. Telnek a napok, akár a percek magányban, szigorú kötelességben. Tudom mit kell csinálnom, és azt is tudom mi hiányzik, érzem mire van szükségem, de ezeket a dolgokat már nem szerezhetem meg újra. És ez az ami miatt tizenkilenc évesen itt tartok.
Úgy döntöttem itt, az interneten fogom felfedezni ennek az az útnak az elejét. Hogy hogyan jutottam el ebbe az állapotba. A cél csupán az, hogy kiadjam magamból azokat a gondolatokat, amelyeket még sohasem tudtam megosztani másokkal. Miért? Ezt én sem tudom, talán bennem van a hiba, talán a körülöttem lévő emberekben.
A mai naptól fogva úgy döntöttem, kicsit szorítok a napirendemen. Reggel korán kelek, megyek Fehérvárra, hogy legalább internetezhessek, mert itthon apám kikapcsolta, a netcafékban meg túl sokba kerül egy óra. Fél kilenckor már a Kodolányi könyvtárában vagyok a barátnőmmel. Kissé rossz kedvű, nem tudom, hogy az a baja, hogy korán kellett kelni(mert innen Nagytétényből azért jó két óra az út Fehérvárig), vagy az hogy buszon Pestől egészen az út végéig jó nevetgéltem a barátnőjével. Mit tehettem volna, ő levágta magát még a busz elejébe egy pali mellé, mi meg mentünk hátra hely után kutatva. Szerencsére akadt két belső szék, és így ugyan nem egymás mellett, de gyakorlatilag zavartalanul dumálhattunk. De nincs lelkiismeret-furdalásom, mert én megkérdeztem Andit, hogy akar-e aludni. Nem, ő nem akart. Nade, azért mégsem flörtöltünk, bár megmondom őszintén, hogy ha nem lenne a barátnőm barátnője, lehet, hogy megtettem volna, mert nekem szimpatikus, már csak külsőre is. Magas fekete, hosszú hajú, barna sötétbarna szemű lány. Rockker, de nem a ’dark’-os változat. Csupán csak fekete bőrkabát, bakancs és valami farmer, na meg persze fekete kesztyű. Ennyi. Határozott arca, fehér, de feszes bőre csak külcsíny. Nevetése mindezek ellenére is bájosan kislányos. De a barátnőm, Cili, akivel már három éve járok, minden csajra azt hiszi, hogy az én következő potenciális áldozatom. Ma reggel kiderült, róla sem gondol mást.
Délelőtt rohanok haza, hogy átöltözzek, mert fél 3 kor diákszínjátszó próbám lesz a volt középsulimban, a Hetényiben. A harmadikosokkal mindig ilyenkor szoktunk próbálni, én pedig éltalában úgy egyre már elkészülök. De most nem sikerült fél kettőkor még csak a cipőmet vettem. Siettem el ne késsek, vártam már ezt a délutánt, hogy újra lássam őket. Pillanatnyilag örültem is egy kicsit, hogy mehetek mert még egy-két órával ezelőtt nagyon fájt az ínyem. Jön ugyanis a bölcsességfogam. Sajnos késtem, csak háromra értem oda. A portás furcsa szemekkel nézett rám, de ezt megszoktam már, mert ő mindenkire furcsán néz, akiről nem tudja azonnal mit akar. És ez volt gyanús. Belépek a terembe, és senki. Csak egy takarítónő söpröget szorgalmasan. Kész, már megint pofára estem. Elmaradt a próba és énnekem erről fogalmam se volt, mert nem szólt senki, és senkinek nem is jutott még később se keresni, hogy bocs, de…Pedig abból a tízenakárhányfős társaságból legalább hárman megtehették volna: Soma, Zsófi, és Zuti a tanárom. Na, persze Somát ismerve lehet, hogy ő is pofára esett, mert velem együtt ő sem jár már oda, vagyis ő sosem járt, és lehetséges, hogy azért nem szólt nekem, mert ő sem tudta. Ezzel egy név lehúzva, de a többiek? És ebben az a szép, hogy nyugodtan maradhattam volna Fehérváron, és bemehettem volna arra a kurva három előadásra, amelyeket a próba miatt hanyagolok. Ezt elintézték nekem.
Utolsó kommentek