Bakter. Az egész mai napomat azzal
töltöttem, hogy nem csináltam semmit. Ez katasztrófa. Ezt még valaki mással is
véghez lehetett volna vinni. Persze azért a fejemben továbbra is kavarodtak az
emlékek.
Éppen egy hete volt az Anna szalagavatója. Illetve a Szilvié is. Kíváncsi voltam mi marad meg így igazából egy hét után. Nos, íme az eredmény:
Múlt pénteken minden fordítva történt, teljesen ellentétesen mint amire előzőleg számítottam. Azt hittem hidegen fog hagyni a Zsófi, s a vakbélműtétet is elfelejtve épphogy majd csak egy-két szó váltok vele. Ehhez képest már a főpróbán minden kívánságát lestem, és már előző nap, csütörtökön bemutatkoztam az anyjának. A szalagavató alatt, miután lejátszottam a jelenetem a Szilvivel, a színfalak mögött vagy háromszor éreztem azt, hogy megcsókolom. Na, persze, szép is lett volna. Már előzőleg elhatároztam, hogy akármi is történjék ez a nap Róluk fog szólni, Szilviről, Annáról, Dugóról, Dorkáról és a srácokról. Hol sajnáltam, hogy nem nézhetem végig őket a nézők között, hol meg az volt a bajom, hogy nem tudtam mi van a Zsófival. Fényképeznem kellett volna egy digivel az anyjának,de képtelen voltam rá. Össze-vissza kattingattam, azt se tudtam mit akarok. Nem tudtam élvezni a táncokat, mert előzőleg a főpróbán láttam. Annáék Macskajaja és a Leviék Hattyúk halála persze még most is megnevetett. Akárhogy is bámultam a színpadot, kavarogtak bennem az érzések, sokszor tettem fel már magamban a kérdést: felnőttek-e már, emlékeznek –e azokra dolgokra amiket együtt követtünk-e el?A velencei tavi napozásra, a másodikos vizsgájukra, amikor még csak épphogy pár jelenet adtak elő. Élnek-e még a Szilviben a teázások?Nyugtalan voltam, és már vártam egy kicsit a végét, vártam már, hogy újra, mint embereket lássam őket. Nagy nehez túléltem az utolsó felvonást, az éneklést. Igazándiból csak a színpad akadályozott meg abban, hogy felrohanjak és átöleljem őket. De, mint utólag rájöttem, hova rohantam volna, és kihez. Legszívesebben ott se lettem volna. Nők és férfiak ezek már, és nem illeszkedem már a gyerekes jellemmel hozzájuk, én önző vagyok, és nem vagyok képes örülni annak, ha Annának végre akad egy barátja. Önző vagyok és csak azt kívántam magamban ott és akkor, hogy így ahogy van abban a fehér, fodros szoknyás estélyi ruhában jöjjön hozzám feleségül, úgy hogy előzőleg még a Zsófit akartam magamnak. De hát ilyenek vagyunk, egy kalandért időnket áldoznánk, egy életre szóló boldogságért pedig az összes lehetséges kalandot. Nők már ők, de mennyire és most láttam már csak igazán azt a Szilvit, aki hamarosan Kaposvárról fog néha küldeni egy-egy képeslapot, hogy jól van és szereti ott a színjátszást tanulni. Láttam magam előtt Annát, amint állok az esküvőjén és nézem ahogyan vőlegénye, az a jólszituált, jóképű férfi felemeli és beteszi a „just married” feliratú autóba. Láttam, magam, ahogyan ülök a szobámban és nézegetem a egykori előadások képeit újra és újra, láttam magam amint elindulok a főiskolára és nincs, nincs akikkel játszhatnék, úgy akár a kis gyermek. Üres lesz nélkülük a színpad, üres lesz nélkülük minden. Felnőttek leszünk, akik gürcölnek majd a pénzért, a családjukért, felnőttek, akik néha egy pohárka bor mellett összegyűlnek majd és ősrégi nótákat énekelnek majd. Panaszkodnak majd férjükről, feleségükről, de lesz aki csak jókat fog mondani és ő lesz majd csak igazán gyanús.
Ilyesféle nosztalgiában vágtam neki az esti bulinak, énekelve a villamoson, baromkodva, úgy mint ha most csinálnánk ilyesmit utoljára, „úgy, mintha ma lenne utoljára ekkora lárma”. A Szkarabeuszban élő zenekar játszott, és a „Ghost busters” című számra már mindenki táncolt és mindenki megérkezett. Azt hittem ezen az estén nagyon bölcseket fogok mondani, de inkább ittam helyette és táncoltam. Még egy régi ismerős is kezembe került, Kata a Jenő húga is. Anna már kissé részegen, de boldogan kiáltotta a fülembe, hogy imád velem táncolni. Jó érzés volt ez. Jó volt érezni, hogy annyi fájdalom után, annyi megalázó helyzet után most egy kicsit vissza is kapok valamit abból amennyit én adtam annak idején, szerelmes ifjúként neki. Jól esett az is, hogy ugyan itt volt a barátja csak sóvárogva nézte, hogy mi táncolunk és azt, hogy Annával baromkodunk. Egyébként a nővére, Melina is itt volt és mosolygott, vele is dumáltam, bár kellemetlen volt észrevenni, hogy enyhe kis pityókásságából teljesen kijózanodott tőlem. Na, mindegy, ő más világ, én is az vagyok neki. Szilvivel is táncoltam, de már csak az este vége felé, s végre azt éreztem, hogy becsül. Hajnali négyig buliztunk és azt hiszem, ez szólt. Ez nem lehet majd csak reprodukálni. Nem tudom mikor leszünk együtt még így, de érzem, hogy nem ez volt az utolsó. Ha más nem hát a ballagás után. De addig még sok idő van.
Várom
már amúgy nagyon a Magdaléna levelét, ja, de most jut eszembe, hogy őt még be
sem mutattam. Izé. Szóval ő egy lengyel lány Varsóból, interneten ismertem meg,
lehetséges, hogy kialakul közöttünk valamiféle látogatós barátság. Nemrég címet
cseréltünk. Őrült ő is mint én, fenomenálisan elvetemült gondolatai vannak,
mint nekem, és sunyi, akárcsak én. Akármilyen giccsesen hangzik, de ő nekem az
én kicsi fekete cicám, én pedig az ő „Sir. Kurwa Cowboy”-ja. Elküldöm neki a
Kontrollt karácsonyra, hadd örüljön.
Utolsó kommentek