Reggel veszekedés a barátnőmmel, meg volt győződve arról, és ezt már előző este a tudatomra adta, hogy én nekem még mindig tetszik az Anna. Megmondtam neki már akkor, hogy akkor nem lennék vele, és ezzel az örökös féltékenykedéssel már a halálba kerget. Reggel már elég volt csak egyetlenegy beszólás, hogy robbanjak. Megkérdezte, mi bajom?Azt válaszoltam, hogy a tegnap este, erre ő „ja fájdalmat okoztam, mert megkértelek rá, hogy ne rakd ki az Annát a monitorodra?”Ez volt az a pillanat, amikor elküldtem melegebb éghajlatra, és ő hála az égnek szót is fogadott. Azóta nem beszéltünk.
Este Potala. Fák levelek nélkül csapat hiányzókkal. Klári, Nagyklári, Bori, Yvett, Soma. Nagy nehezen a GZ is megérkezik, de megy is hamar. És gőgje, a büszkesége, az nem is hiányzott utána. Bár eleinte nem nagyon volt meg a beszédtéma, az utolsó egy-két óra lázas csiripelésben telt el, úgy ötösben,(Bori ment „táj-csi” egyesületet alapítani). Klári is Puma információim szerint túlságosan is összemelegedtek a nyáron, vicces, hogy erről nem tudtam, aranyos, hogy míg ott dolgoztam egyszer sem említette, pedig azért van némi szerepem abban, hogy ők egyáltalán ismerik egymást. Sebaj. Nyolc óra tájban egy csillogó szemű, mosolygós, barnahajú, barna szemű, magas pincérhölgy nézett be, majd elment, én meg megjegyeztem, hogy „szerelmes vagyok”, erre ő a függöny mögül: „Mondtál valamit?”, én meg ülök, mint egy darab szar, és azt sem tudom hirtelen fiú vagyok –e vagy lány. E hülye voltam, többet alig láttam. De randevút fogok kérni tőle, addig éljek.
A buszon hazafelé azt éreztem, most már tudom, miért ül a legtöbb ember kiégett tekintettel körülöttem minden reggel, minden este, akárhányszor csak BKV-ra szállok. Mert üres az életük, mert eseménytelenül, sanyarú robotban telnek napjaik. Ahogyan nekem is szoktak, de ma, ma észre se vettem, hogy milyen sokat utazom. A gyakorta nehéz egy órás út, most csak egy percnek tűnt vala.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom érezni magam, azt hittem mindenki hideg lesz, és mérsékelt, ellenben a Klári szikrázó kék szemei, a történetek, az emlékeink most valami furcsa ragyogással töltötték meg a levegőt. Soma őszinte szavai önmagáról, és másokról végre többet mondtak, többet jelentettek nekem, úgy érzem, mint bárki másnak a csapatban.
És rossz ezt egy kicsit ismét felfogni. Hogy már megint a múlt egy szeletévé válik valami, hogy „útra vált belőlünk valaki”. És soha nem jön vissza már, soha nem jön vissza már, az érzés, mi akkor lobogott bennünk…
Utolsó kommentek