2006.03.12. 19:50
Magdalena. Az első találkozás nem volt annyira romantikus, mint ahogy elképzeltem, de annál meglepőbb. Körülbelül fél órát vártam rá dideregve, a zimankóban, azt hittem megfagyok, de aztán feltűnt a távolban egy szürkekabátos hosszú, göndör , fekete hajú lány. A szívem egyre hevesebben kezdett el verni ahogy közeledett, és igen el sem mertem képzelni, hogy mi fog történni, el sem mertem gondolni hogy fogunk majd egymásnak köszönni. Lassan feljött a lépcsőn, én mosolygtam, de nem állt meg, megölelt és csak utána adtunk egymásnak puszit. Gagyogni is alig tudtam angolul, de a magabiztossága egészen megnyugtatott, a buszra várva kezdtem azt érezni, hogy jó helyen vagyok.
Fáradtan, alig érezve végtagjaimat ültem le ebédelni vele, anyukája még levest is készített a fogadásomra, persze a szülei nem tudtak ott lenni, mert dolgoztak. Zavartságomnak lassan nyoma sem maradt, bár azért eleinte sok olyan kínos csöndet éltünk át, amire nem számítottam volna és aminek az okát én magam sem tudtam. Nem sokat voltam fenn indultunk, mert meg akarta mutani a várost, azokat a helyeket amikről sokat beszéltünk. Beszélgettünk, de bennem még mindig bennem volt valamilyen furcsa görcsös állapot. Nem tudtam még egészen természetres lenni, de ezt azóta Varsó furcsa hatásának tudtam be...idegen volt a helyzet, idegen volt minden, és olyan emészthetetlenül vegyes. Egyszerre kellemes és egyszerre csúnya. Kértem, hogy az első utunk a Chopin-parkba vezessen. Jó ötlet volt. Ez Varsó legnagyobb parkja, szobrokkal, melyek a művészeket, vagy azok szerelmeit, ihletőit ábrázolják. Egy lélek nem volt odabenn, csak mi. Elsétáltunk a befagyott tóig, ahol sok sok kacsa üldögélt. Már nem is emlkészem minek kapcsán, de felfrissültünk. Talán a hely tette, vagy talán az eltelt három négy óra, de oldódni látszott a bennünk lévő távolságtartás. A sétányokat végig járva, egy egészen néma, alvó világban jártunk. A kis épületek, nyári éttermek még zárva voltak, s a hó sejtelmes ragyogással olvasztotta magába a szerteszórt kicsiny egy-két szintes házacskákat a tó körül. Egy kisebb híd után a egy körszínházat találtunk. Kérdeztem mi lenne ha benéznénk, bólinott, majd belémkarolt. Azt hiszem ezzel letörte az utolós jégcsapot is fagyott szívemről, bár nem tudom, hogy miért csinálta.A színház ugyan zárva volt, de már erősen sötételedett, úgyhogy úgy döntöttünk megyünk. Szerettem volna még az nap este látni a megmaradt óvárost. azonban nem találtuk meg a kijáratot, vitatkoztunk merre, de aztán bedtam a derekam...végre megnyugodtam nem mással, nem akárkivel, hanem vele vagyok, és megnyugodtam végre mert sikerült nem gondolni az itthoni dolgokra.
Este miután megnéztünk a várost beültünk egy nagyon kellemes helyre...nem is tudom mihez lehetne hasonlítani, mert itthon nincs ilyen...Régi bútorok, régi asztalok, és sejtelmes félhomály. Ő pedig velem szemben, most aztán már tényleg hasonlított arra a valakire aki a képeken az objetívbe néz, hol szomorúan, hol sejtelmesen, de sohasem mosolyogva. Hagyott beszélni, bár ne tette volna, csak nézett, és nem tudtam mi jár a fejében, láthatólag nem az amiről beszéltünk. Tíz óra körül haza indultunk, az anyja már várt minket a vacsorával, én pedig kíváncsi voltam rá, kik a szülei. A megállóban elnémultunk, s valami furcsa ismeretlen erő, szokatlan, újszerű érzés telepedett ránk...én megöleltem, és ő is ölelt, bámult az útra, becsukta a szemét és nem engedett el, zavartságomban újra beszélni akartam, de elnémított. A buszon vállamra hajtotta fejét, nem szólt és én sem szóltam. Békét éreztem.
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek