Kulturális gyökérkezelés

Reggel veszekedés a barátnőmmel, meg volt győződve arról, és ezt már előző este a tudatomra adta, hogy én nekem még mindig tetszik az Anna. Megmondtam neki már akkor, hogy akkor nem lennék vele, és ezzel az örökös féltékenykedéssel már a halálba kerget. Reggel már elég volt csak egyetlenegy beszólás, hogy robbanjak. Megkérdezte, mi bajom?Azt  válaszoltam, hogy a tegnap este, erre ő „ja fájdalmat okoztam, mert megkértelek rá, hogy ne rakd ki az Annát a monitorodra?”Ez volt az a pillanat, amikor elküldtem melegebb éghajlatra, és ő hála az égnek szót is fogadott. Azóta nem beszéltünk.

Este Potala. Fák levelek nélkül csapat hiányzókkal. Klári, Nagyklári, Bori, Yvett, Soma. Nagy nehezen a GZ is megérkezik, de megy is hamar. És gőgje, a büszkesége, az nem is hiányzott utána. Bár eleinte nem nagyon volt meg a beszédtéma, az utolsó egy-két óra lázas csiripelésben telt el, úgy ötösben,(Bori ment „táj-csi” egyesületet alapítani). Klári is Puma információim szerint túlságosan is összemelegedtek a nyáron, vicces, hogy erről nem tudtam, aranyos, hogy míg ott dolgoztam egyszer sem említette, pedig azért van némi szerepem abban, hogy ők egyáltalán ismerik egymást. Sebaj. Nyolc óra tájban egy csillogó szemű, mosolygós, barnahajú, barna szemű, magas pincérhölgy nézett be, majd elment, én meg megjegyeztem, hogy „szerelmes vagyok”, erre ő a függöny mögül: „Mondtál valamit?”, én meg ülök, mint egy darab szar, és azt sem tudom hirtelen fiú vagyok –e vagy lány. E hülye voltam, többet alig láttam. De randevút fogok kérni tőle, addig éljek.

A buszon hazafelé azt éreztem, most már tudom, miért ül a legtöbb ember kiégett tekintettel körülöttem minden reggel, minden este, akárhányszor csak BKV-ra szállok. Mert üres az életük, mert eseménytelenül, sanyarú robotban telnek napjaik. Ahogyan nekem is szoktak, de ma, ma észre se vettem, hogy milyen sokat utazom. A gyakorta nehéz egy órás út, most csak egy percnek tűnt vala.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom érezni magam, azt hittem mindenki hideg lesz, és mérsékelt, ellenben a Klári szikrázó kék szemei, a történetek, az emlékeink most valami furcsa ragyogással töltötték meg a levegőt. Soma őszinte szavai önmagáról, és másokról végre többet mondtak, többet jelentettek nekem, úgy érzem, mint bárki másnak a csapatban.

És rossz ezt egy kicsit ismét felfogni. Hogy már megint a múlt egy szeletévé válik valami, hogy „útra vált belőlünk valaki”. És soha nem jön vissza már, soha nem jön vissza már, az érzés, mi akkor lobogott bennünk…

                        Bakter. Az egész mai napomat azzal töltöttem, hogy nem csináltam semmit. Ez katasztrófa. Ezt még valaki mással is véghez lehetett volna vinni. Persze azért a fejemben továbbra is kavarodtak az emlékek.

Éppen egy hete volt az Anna szalagavatója. Illetve a Szilvié is. Kíváncsi voltam mi marad meg így igazából egy hét után. Nos, íme az eredmény:

Múlt pénteken minden fordítva történt, teljesen ellentétesen mint amire előzőleg számítottam. Azt hittem hidegen fog hagyni a Zsófi, s a vakbélműtétet is elfelejtve épphogy majd csak egy-két szó váltok vele. Ehhez képest már a főpróbán minden kívánságát lestem, és már előző nap, csütörtökön bemutatkoztam az anyjának. A szalagavató alatt, miután lejátszottam a jelenetem a Szilvivel, a színfalak mögött vagy háromszor éreztem azt, hogy megcsókolom. Na, persze, szép is lett volna. Már előzőleg elhatároztam, hogy akármi is történjék ez a nap Róluk fog szólni, Szilviről, Annáról, Dugóról, Dorkáról és a srácokról. Hol sajnáltam, hogy nem nézhetem végig őket a nézők között, hol meg az volt a bajom, hogy nem tudtam mi van a Zsófival. Fényképeznem kellett volna egy digivel az anyjának,de képtelen voltam rá. Össze-vissza kattingattam, azt se tudtam mit akarok. Nem tudtam élvezni a táncokat, mert előzőleg a főpróbán láttam. Annáék Macskajaja és a Leviék Hattyúk halála persze még most is megnevetett. Akárhogy is bámultam a színpadot, kavarogtak bennem az érzések, sokszor tettem fel már magamban a kérdést: felnőttek-e már, emlékeznek –e azokra dolgokra amiket együtt követtünk-e el?A velencei tavi napozásra, a másodikos vizsgájukra, amikor még csak épphogy pár jelenet adtak elő. Élnek-e még a Szilviben a teázások?Nyugtalan voltam, és már vártam egy kicsit a végét, vártam már, hogy újra, mint embereket lássam őket. Nagy nehez túléltem az utolsó felvonást, az éneklést. Igazándiból csak a színpad akadályozott meg abban, hogy felrohanjak és átöleljem őket. De, mint utólag rájöttem, hova rohantam volna, és kihez. Legszívesebben ott se lettem volna. Nők és férfiak ezek már, és nem illeszkedem már a gyerekes jellemmel hozzájuk, én önző vagyok, és nem vagyok képes örülni annak, ha Annának végre akad egy barátja. Önző vagyok és csak azt kívántam magamban ott és akkor, hogy így ahogy van abban a fehér, fodros szoknyás estélyi ruhában jöjjön hozzám feleségül, úgy hogy előzőleg még a Zsófit akartam magamnak. De hát ilyenek vagyunk, egy kalandért időnket áldoznánk, egy életre szóló boldogságért pedig az összes lehetséges kalandot. Nők már ők, de mennyire és most láttam már csak igazán azt a Szilvit, aki hamarosan Kaposvárról fog néha küldeni egy-egy képeslapot, hogy jól van és szereti ott a színjátszást tanulni. Láttam magam előtt Annát, amint állok az esküvőjén és nézem ahogyan vőlegénye, az a jólszituált, jóképű férfi felemeli és beteszi a „just married” feliratú autóba. Láttam, magam, ahogyan ülök a szobámban és nézegetem a egykori előadások képeit újra és újra, láttam magam amint elindulok a főiskolára és nincs, nincs akikkel játszhatnék, úgy akár a kis gyermek. Üres lesz nélkülük a színpad, üres lesz nélkülük minden. Felnőttek leszünk, akik gürcölnek majd a pénzért, a családjukért, felnőttek, akik néha egy pohárka bor mellett összegyűlnek majd és ősrégi nótákat énekelnek majd. Panaszkodnak majd férjükről, feleségükről, de lesz aki csak jókat fog mondani és ő lesz majd csak igazán gyanús.

                        Ilyesféle nosztalgiában vágtam neki az esti bulinak, énekelve a villamoson, baromkodva, úgy mint ha most csinálnánk ilyesmit utoljára, „úgy, mintha ma lenne utoljára ekkora lárma”. A Szkarabeuszban élő zenekar játszott, és a „Ghost busters” című számra már mindenki táncolt és mindenki megérkezett. Azt hittem ezen az estén nagyon bölcseket fogok mondani, de inkább ittam helyette és táncoltam. Még egy régi ismerős is kezembe került, Kata a Jenő húga is. Anna már kissé részegen, de boldogan kiáltotta a fülembe, hogy imád velem táncolni. Jó érzés volt ez. Jó volt érezni, hogy annyi fájdalom után, annyi megalázó helyzet után most egy kicsit vissza is kapok valamit abból amennyit én adtam annak idején, szerelmes ifjúként neki. Jól esett az is, hogy ugyan itt volt a barátja csak sóvárogva nézte, hogy mi táncolunk és azt, hogy Annával baromkodunk. Egyébként a nővére, Melina is itt volt és mosolygott, vele is dumáltam, bár kellemetlen volt észrevenni, hogy enyhe kis pityókásságából teljesen kijózanodott tőlem. Na, mindegy, ő más világ, én is az vagyok neki. Szilvivel is táncoltam, de már csak az este vége felé, s végre azt éreztem, hogy becsül. Hajnali négyig buliztunk és azt hiszem, ez szólt. Ez nem lehet majd csak reprodukálni. Nem tudom mikor leszünk együtt még így, de érzem, hogy nem ez volt az utolsó. Ha más nem hát a ballagás után. De addig még sok idő van.

                        Várom már amúgy nagyon a Magdaléna levelét, ja, de most jut eszembe, hogy őt még be sem mutattam. Izé. Szóval ő egy lengyel lány Varsóból, interneten ismertem meg, lehetséges, hogy kialakul közöttünk valamiféle látogatós barátság. Nemrég címet cseréltünk. Őrült ő is mint én, fenomenálisan elvetemült gondolatai vannak, mint nekem, és sunyi, akárcsak én. Akármilyen giccsesen hangzik, de ő nekem az én kicsi fekete cicám, én pedig az ő „Sir. Kurwa Cowboy”-ja. Elküldöm neki a Kontrollt karácsonyra, hadd örüljön.

                                           Magdalena

Beszéljünk egy kicsit a tegnapról.

Előadtunk a Rómeó és Júliát immáron utoljára. A közönség úgy fogadta ahogy, a lényeg az volt, hogy ha már utolsó, akkor hadd szóljon. És szólt is volna, ha nem szól közbe a technika ördöge. Mert egy lámpa meghalt így mindenféle más megoldást kellett találni a világításra. Sebaj. Ez még megoldottunk. De azt már senki sem tudta megoldani, hogy a jó szerencse, vagy tudja az ég mia fasz, egybe tartsa ezt a társaságot egy közös kép erejéig. Fontosabb volt a cigi, a pisi, és a többi...Pedig a Soma kérte és nem is én a "hiteltelen-közbeszólásos, szánalmas, de szeretni való alak"Erről ennyit.

Szomorkodni nem volt idő, mert utána az Amikor a sötétség ránk zárja fogsorát című darabra készülődtünk. Teremátrendezés és a többi. Kiderült: egy szereplő, azaz a Bundi még nincs itt és nem is ér ide kezdésre. Jó. A darabot lenyomtuk, oké. Zuti a drámatanáromat egy bocsánatkérési vihar fogja el és elnézést kér a sráctól, mert ő a hibás, hogy későn szólt a fiúnak. Hullahopp, ez már svédcsavar. Na, jó tegyük fel így van, de az a srác miért nem volt képes jelezni, hogy lehet hogy nem fog ideérni, merthogy...Mindegy én vagyok túl rámenős. Igen, de csak azért mert kedden betelt a pohár. Zuti lebaszott mert "későn" érkeztem. Én mondtam, hogy ő előző nap azt mondta fél háromtól vagyunk, nem...ő egy  órát mondott. És ez csak azért esett rosszul, mert abban a színben tűntem fel, aki leszarja ezt az egészet, holott általában én vagyok az aki már kezdés előtt egy fél órával ott van, és általában én vagyok az, aki nem lép le csak úgy azzal, "hogy dolgom van, "meg" tanárhoz megyek, meg "elnézést a késésért, de...", és tényleg nálam is kiorult a bili, mert nem tudja, és nem is akarja észrevenni, hogy én is sokat áldozom azért, hogy itt lehessek, mert a fősikolát bizony hanyagolnom kell. Nem én csak link lehetek, aki szándékosan elfelejti, vagy leszarja hányra kell jönni. A többiek meg azt gondolják a fősikola sétagalopp és igazándiből csak nekik van létjogosultsáuk mindenféle témazárókra hivatkozni, ha szövegtanulásról van szó. A faszt. Elegem lett, és így nagyon inni sincs kedvem velük. Akkor haver vagyok, ha rágó kell, de ha...áh. Szilvi meg bolondítja a fiúket. Ehhez dől oda, meg ahhoz. De unalmas! Kis szerencsétlen ártatlan negyedikesek meg képtelenek megtanulni egy jelenetet, a Szilvi meg engem basz le, hogy ugyan miért nem hozom el a táskámat, mert az az ő kelléke! Pofám leszakad, annyira már nem vagyunk jóhaverok, hogy róla gondoskodjak. Szólni meg nem szól senki, ha elmarad a próba. Fasza, nem? Elegem lett, de nem a színjátszásból, hanem a körülményekből. Nem akarok már meghalni, csak azt akarom hogy élhessek, de így!!!

Nov.16. szerda

Arra voltam kíváncsi, hogy vajon milyen lesz találkozni azzal az emberrel újra, aki egykor az egyik legjobb barátom volt, és egy hónapja nagyon megbántott. Ez a találkozás elkerülhetetlen volt, ugyanis úgy alakult, hogy ismét előadjuk egy darabunkat, a Rómeó és Júliát, és a mai nap már próbálni kellett. Szerencsére én hamarabb érkeztem a Hetényibe, mint ő, pedig nagyon tartottam tőle, hogy hamarabb ott lesz mint én. De a fél három helyett ő csak háromra lépett be az ajtón. A reakciók vegyesek. Szilvi nyakába borul, Soma puszilja, Dorka(azaz Júlia) meg csak ül tovább a laptop előtt és tervezi a Portugál című darabnak a plakátját.. Én meg, …azt  sem tudom mit csináljak, bóklászok össze-vissza, mintha éppen valami nagyon fontos teendőm közepette lennék, aztán mikor közelebb ér,  kezet rázok vele. És ezzel azt hiszem talán végérvényesen megbocsátottam a két hónappal ezelőtti dolgáért.

Még barátságunk fénykorában ő ajánlotta föl, hogy dolgozzak náluk, azaz a faterja élelmiszer-boltjában a nyáron. Úgy is lett, a munka ment, minden hétvégén tettem amit kellett, úgy- ahogy, eleinte sokat hibáztam, de ezt az apja nem vette zokon, s a nyár közepére belejöttem. Néha úgy hozta a helyzet, hogy a Puma volt a „főnököm”, mert a fater elment valahova, de bből sem lett konfliktus. Beszéltünk arról, hogy jó lenne szeptemberben is folytatni, és ő is és az apja is azt mondta menjek, ahogy csak tudok. S az őszbe fordulva hétről-hétre romlott a helyzet. A az apja gyanakodni kezdett mindenkire, így rám is, hogy lopok, zavarta, hogy nagy táskával járok. Kamerákat szerelt fel mindenhová a raktárban, és amikor csak a boltban volt , mindenkit kiosztott, fegyelmezett, de a Pumával még mindig jó viszonyban voltam.

Rendszerint pénteken este én hívtam föl a főnököm, hogy mikor menjek a hétvégén dolgozni. Sosem beszéltük meg pontosan, hogy meddig maradok mondjuk szombaton, mert ő sohasem tudta megmondani, hiába kérdeztem. Egyszer egy szombaton azonban egy új srác jött, egy olyan, akinek még az sem volt természetes, hogy a polcon levő árukat be kell árazni. Azt hittem, csak helyettesít valakit. Még aznap megbeszéltem, szokás szerint, hogy megyek majd vasárnap, de. Este bementem a boltba, mert egy kollegámmal ott találkoztam, hogy menjünk bulizni, és kiderült: az az új srác van helyettem beosztva másnap, mikor én szoktam reggel menni és mikor már eleve megbeszéltem a főnökkel és ő maga egyezett bele. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Puma meg csak, mert este már csak ő volt ott, mentve a helyzetet, arra akart rávenni, hogy felezzem el a műszakom egy kollegámmal. No comment. Itt kezdődött a konfliktus.

Következő héten rákérdezett, megyek-e a hétvégén, én meg azt válaszoltam, hogy szeretnék, de ez az apjától is függ. Erre felkapta a vizet és kiabálni kezdett velem, ami annyira nem esett jól, hogy otthagytam a picsába. Azon a héten pénteken hívtam az apját, hogy menjek-e, erre az már csak azt válaszolta, hogy ne mert sokan vagyunk.

Ebben a helyzetben bármit tehettem volna, de nyilvánvalóvá vált, ennek a barátságnak annyi. És ezzel a kézrázással nyugtáztam e helyzetet. Elveszítettem, és még mindig nem, tudom igazán, hogy miben hibáztam. Fontos volt nekem, és akkor váltunk igazi barátokká, amikor egyszer felhívott, hogy öngyilkos akar lenni az apja miatt, én meg nem hagytam, és vagy két órát beszéltünk még telefonon, megfenyegettem, hogyha folytatta a nyugtatók beszedését, akkor kihívom hozzájuk a mentőket, akik bizony nagy vircsaftot fognak csapni. Erre abbahagyta. Fontos lett nekem ő, mert tudtam, hogy nem akarom elveszíteni, és innentől fogva már minden ajándék volt számomra, az hogy egy darabban szerepelünk, és az is hogy együtt dolgozunk. És most vége. Él, de mégis olyan minta már meghalt volna számomra, mert tudom, hogy vége.

Megpróbálom leírni azt, amit már magam sem hiszek el. Leírom és talán kiadom magamból azt az erős, megfoghatatlan ürességet, ami kíséri az életem minden egyes napját lassan egy fél éve.

Nem tudom igazán hol kezdődött, és nem tudom igazán mi volt a kiinduló pontja annak az útnak aminek most már csak a végét látom, úgy isten igazából. És a vég az, amit nem akarok, de a lelkem, vagy fogalmam sincs hogy mim, már vár: a halál. Mostanság rengetegszer úgy ébredek fel, hogy azt kívánom magamban bárcsak vége lenne. Telnek a napok, akár a percek magányban, szigorú kötelességben. Tudom mit kell csinálnom, és azt is tudom mi hiányzik, érzem mire van szükségem, de ezeket a dolgokat már nem szerezhetem meg újra. És ez az ami miatt tizenkilenc évesen itt tartok.

Úgy döntöttem itt, az interneten fogom felfedezni ennek az az útnak az elejét. Hogy hogyan jutottam el ebbe az állapotba. A cél csupán az, hogy kiadjam magamból azokat a gondolatokat, amelyeket még sohasem tudtam megosztani másokkal. Miért? Ezt én sem tudom, talán bennem van a hiba, talán a körülöttem lévő emberekben.

 Nov 14. hétfő

A mai naptól fogva úgy döntöttem, kicsit szorítok a napirendemen. Reggel korán kelek, megyek Fehérvárra, hogy legalább internetezhessek, mert itthon apám kikapcsolta, a netcafékban meg túl sokba kerül egy óra. Fél kilenckor már a Kodolányi könyvtárában vagyok a barátnőmmel. Kissé rossz kedvű, nem tudom, hogy az a baja, hogy korán kellett kelni(mert innen Nagytétényből azért jó két óra az út Fehérvárig), vagy az hogy buszon Pestől egészen az út végéig jó nevetgéltem a barátnőjével. Mit tehettem volna, ő levágta magát még a busz elejébe egy pali mellé, mi meg mentünk hátra hely után kutatva. Szerencsére akadt két belső szék, és így ugyan nem egymás mellett, de gyakorlatilag zavartalanul dumálhattunk. De nincs lelkiismeret-furdalásom, mert én megkérdeztem Andit, hogy akar-e aludni. Nem, ő nem akart. Nade, azért mégsem flörtöltünk, bár megmondom őszintén, hogy ha nem lenne a barátnőm barátnője, lehet, hogy megtettem volna, mert nekem szimpatikus, már csak külsőre is. Magas fekete, hosszú hajú, barna sötétbarna szemű lány. Rockker, de nem a ’dark’-os változat. Csupán csak  fekete bőrkabát, bakancs és valami farmer, na meg persze fekete kesztyű. Ennyi. Határozott arca, fehér, de feszes bőre csak külcsíny. Nevetése mindezek ellenére is bájosan kislányos. De a barátnőm, Cili, akivel már három éve járok, minden csajra azt hiszi, hogy az én következő potenciális áldozatom. Ma reggel kiderült, róla sem gondol mást.

Délelőtt rohanok haza, hogy átöltözzek, mert fél 3 kor diákszínjátszó próbám lesz a volt középsulimban, a Hetényiben. A harmadikosokkal mindig ilyenkor szoktunk próbálni, én pedig éltalában úgy egyre már elkészülök. De most nem sikerült fél kettőkor még csak a cipőmet vettem. Siettem el ne késsek, vártam már ezt a délutánt, hogy újra lássam őket. Pillanatnyilag örültem is egy kicsit, hogy mehetek mert még egy-két órával ezelőtt nagyon fájt az ínyem. Jön ugyanis a bölcsességfogam. Sajnos késtem, csak háromra értem oda. A portás furcsa szemekkel nézett rám, de ezt megszoktam már, mert ő mindenkire furcsán néz, akiről nem tudja azonnal mit akar. És ez volt gyanús. Belépek a terembe, és senki. Csak egy takarítónő söpröget szorgalmasan. Kész, már megint pofára estem. Elmaradt a próba és énnekem erről fogalmam se volt, mert nem szólt senki, és senkinek nem is jutott még később se keresni, hogy bocs, de…Pedig abból a tízenakárhányfős társaságból legalább hárman megtehették volna: Soma, Zsófi, és Zuti a tanárom. Na, persze Somát ismerve lehet, hogy ő is pofára esett, mert velem együtt ő sem jár már oda, vagyis ő sosem járt, és lehetséges, hogy azért nem szólt nekem, mert ő sem tudta. Ezzel egy név lehúzva, de a többiek? És ebben az a szép, hogy nyugodtan maradhattam volna Fehérváron, és bemehettem volna arra a kurva három előadásra, amelyeket a próba miatt hanyagolok. Ezt elintézték nekem.

Jesszum, od jutottam, hogy neten fofom leírni azt, amit lehetséges, hogy egy szép, nagy könyvbe kellene. De úgy nem látnátok. Nem írok külön bemutatkozást, de egyelőre angol nyelven elérhető vagyok a www.myspace.com/presentforyou oldalon.